Teater

Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Nincs semmi elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s titok, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondtok, világos nappal hallják majd, és amit a zárt falak közt fülbe súgtok, azt a háztetőkről fogják hirdetni. - Lukács evangéliuma 12:1-3.

..Némi EU-s támogatosítás, színház a záhníszben. Görbetükörerdő, disznógömb, telefonfül. Pár művészi vénával megáldott vendégmunkás, plusz egy talicska aprómajom. Vagyis lidérc. Lúdvérc. Osszátok be..

Czigány Zoltán: Csoda és Kósza élő hangjáték

Vagyis: Kelet-Európa vs. Nyugat-Európa, egy multikulti családba préselve, akik a szeretet ünnepén épp a szeretetért harcolnak, ami váratlan helyekről, ne adj’ Isten migránsokon keresztül is megérkezhet…

Szeredás Emerenc emlékkoncert

„Jön a fordulat. Tudom. Érzem. Már jön, aki azt fogja kiabálni: Félre! El az útból! És csak özönlik a többi is utána, és azt üvöltik mind: "Félre! Helyet! Helyet! Helyet!" Meglátod, a fiatalok mindjárt bekopognak az ajtómon, és..." Részlet a darabból.

Egy vidéki kulturális intézményben leváltják az igazgatót: épp a régi igazgató búcsúztatása és az új igazgató beiktatása zajlik. Itt van a minisztérium képviselője, a helyi önkormányzat kulturális felelőse, a régi igazgató és kirúgástól rettegő munkatársai, és itt van az új, fiatal igazgató is, egy baráttal, kinek szerepe még homályos. Az igazgatótanács tehetetlenül követi az eseményeket, jóváhagyásukat senki sem kéri. Furcsa módon szinte mindenkit elkísér a házastársa is a ceremóniára, és lassan rájövünk, hogy ez a közpénzből működő intézmény valójában egy családi vállalkozás, aminek felkavart állóvizét magánéleti viharok is fodrozzák.

Valami arra ösztönöz, hogy egy állapotot kibontsak, életérzésem egyik összetevőjét: a közösség utáni abszurd és csillapíthatatlan vágyakozást, az ügyefogyott próbálkozásokat a távolság és elszigeteltség leküzdésére. Bármennyit tűnődöm is e tervemen, sosem tudom lezárt egésznek tekinteni. Leginkább valami sötét, áradó vízsodrás képzetét kelti bennem: arcok, mozdulatok, hangok, kiáltások, fény és árny, hangulatok, álmok, semmi sem szilárd és teljesen megfogható. Álom, vágy, esetleg csupán reménykedés vagy félelem, melyben épp az iszonyatost nem mondja ki senki. Három nő várja, hogy a negyedik meghaljon. Ingmar Bergman (Csatlós János fordítása)

AZ ELŐADÁS SZÖVEGE A VÉSZKORSZAK ALATT ELHURCOLTAK VISSZAEMLÉKEZÉSEIBŐL ÁLL ÖSSZE, ÉS TELJES SÖTÉTBEN JÁTSSZÁK.

Az eutanázia kérdése az ókor óta foglalkoztatja a közvéleményt. Szókratész, Platón és Seneca is támogatta, de az orvostudomány megalapítója, Hippokratész például ellenezte. A kérdés, van-e joga az embernek beavatkozni saját halálának folyamatába, ma is heves vitákat vált ki.

(...) A célom az volt, hogy egy pesti kültelki históriát vigyek a színpadra olyan primitíven, olyan naivul, ahogy az ilyen meséket öreg asszonyok a külső Józsefvárosban mesélni szokták. Ami szimbolisztikus alak, túlvilági személy itt előfordul, a mögé nem akartam több jelentőséget rejteni, mint amennyit egy szegény csibész ad neki, mikor gondol rá.

Zsolt negyvenhat éves, gyermektelen. Bonyolult és zűrzavaros múlt kavarog mögötte. Egy hatalmas szerelem és válás. Egy szenzációs zenekar, melynek széthullása előtt a frontembere volt. Réges régen volt mindez. Zsolt ma fuvarozik, és épp Gdanskból száguld hazafelé, ahol várja őt fiatal, mindenórás barátnője. Éjszaka van a hegyek közt, a szlovák autópályán. Zsolt tapossa a pedált, és egy pillanatra elalszik...